Sokan azt sem tudják, hogyan kell feljutni a tetőre. Mások időnként rápillantanak ugyan az odavezető ajtóra, de az általában zárva van. Arra meg kevesen veszik a fáradságot, hogy utánajárjanak, hogyan lehetne kinyitni, egyáltalán, kinél van a kulcs. Valakinél pedig biztosan van.

Odafenn minden más értelmet nyer. Az utcák nem utcák többé, hanem hézagok a talajról felegyenesedő házak között. A horizont sokkal messzebb van, messzebbre ellátni. Ha körbenézünk, rögtön érzékeljük, hol vagyunk a városban. A Nap korábban kel és később nyugszik, és nincs eresz, ami alá az eső elől beállhatnánk. Mi látunk másokat, miközben mások nem látnak mindent. A szomszéd ház ablakában önkéntelenül is átpillantunk, mint ahogy azt is látjuk, ki kivel sétál az út túloldalán -- hogy a tetőről ki figyel bennünket, arról rendszerint nincs tudomásunk. Ha mégis meglátunk valakit odafenn, egyszerűen túl távolinak érezzük ahhoz, hogy felismerjük. 

Magányos hely a tető. Hónapszám nem jár erre senki, csak a madarak. Az antennák, kémények teljesen esetlegesen vannak elszórva, az előbbiek sokszor ideiglenesnek ható módon rögzítve. Nincs is szükség többre, hiszen senki nem fog megbotlani a kígyózó drótokban.

hűvös napkelte
fenn a tetőn
meleg fény a hajadon

Sűrű, szürke homály borít odakint mindent. Régi karórám szerint fél hat is elmúlt már, ideje felkelnem. Csendben készülődök a sötét szobában, miközben arra gondolok: talán ez az első köd ebben az évben.

Eszembe jutnak a reggelek, amikor a parkon át az iskolába tartva játszadottam a ködben. A fák törzsei, a fű nedvesek voltak, a kezem is saras lett a bottól, amit felmarkoltam. Nem az úton vágtam át a többsávos főútig, amelynek túlsó oldalán várt rám az iskola félig sárga, félig téglabarna tömbje, hanem a bokrok között osontam. Rendszerint katonát játszottam, aki a hajnali ködöt kihasználva surran át az ellenséges vonalakon.

Hasonló érzés kerített hatalmába, amikor majd két évtizeddel később, az egyetemre tartva a folyó felett kapott el bennünket a reggeli köd. A villamos ablakából nem látszott semmi a híd korlátján túl. Még jobb volt, amikor gyalog mentem át a hídon, és onnan néztem a fehérségen átguruló villamos meleg fényeit.

Ma már egyetemre sem járok, és mire beérek a városba, alighanem fel is oszlik ez az első köd. A metróig azért más útvonalon megyek, a házak közötti, vékony ösvényeken. Egy két olyan helyet is felfedezek, ahol soha nem jártam még. Ahogy csendben lépkedek a házak között, ismét gyereknek érzem magam.

Szeptember reggel
csak egy világít
a szürke falak ablakaiból

(Album)