Belépek a hatalmas terembe, és egy férfi ül velem szemben a földön; valami lóg ki a szájából. Bábu, persze, de ahányszor átmegyek a termen, mindig sikerül átvernie. 

Markus Schinwald szinte összes munkája így működik. Első pillantásra nem is nyilvánvaló, hogy abban, amit látunk, mi az abszurd; majdnem normális a dolog, aztán második pillantásra már látszik, hogy a normálishoz köze nincs az egésznek. Klasszikus festményportrék, az arcokon drótvázakkal, letakart fejekkel; rosszul összerakott bútorok, bábuk.

A bemutatott (dicséretesen rövid, tehát nem az más kiállításon simán előforduló negyben-ötven perces opuszok) filmek is hasonló elvre épülnek; hagyományos jelenetekből építkeznek és ezekből áll össze valami döbbenetesen abszurd.

A tágabb értelemben vett test (a tárgyak formája is ide tartozik) szinte minden mű középpontjában ott van; a megszokott konfigurációk átrendezése, egymáshoz nem illő elemek összekombinálása a kulcsa a bemutatott munkák többségének.

Kilépve a Műcsarnokból, minden furcsán hétköznapi.

Markus Schinwald: Zsebtörténet
Műcsarnok, 2009. szeptember 30 - 2009. november 08.