(Még több kép: Indafotó album)

A Rükverc fesztivál ötlete elsőre elég ambíciózusnak tűnik: ingyenes rendezvénysorozat a rendszerváltás következményeinek áttekintéséről. Tekintettel arra, hogy a szervező az ELTE TÁTK Politikatudományi- és Nemzetközi tanulmányok Intézetének Tudományos Diákköri Tanácsa, az ember nyugodtan bízik abban, hogy végre más szemszögből látja majd egy kicsit a dolgokat, sikerül kilépni a már megszokott sablonok közül.

Az október 6-i (második) alkalom a szegénységről szólt: elsősorban a rendszerváltás után elszegényedett, és azóta is tartós szegénységben, állandó munka nélkül élő emberekről. Részben a mélyszegénységben élőkről (messze nem csak cigányokról), részben a lassan lecsúszó alsó középosztályról, amely minden erejével kapaszkodik a régi életszínvonalába és próbálja magát elhatárolni a mélyszegény rétegektől.

A kerekasztal-beszélgetés három résztvevője -- a moderátor M. László Ferenc, Szalai Júlia és Lukács György --  beszélgetése egy kifejezetten aktuálpolitikai felütéssel, a kormány Út a munkához programjának értékelésével indít, de mint elég hamarosan kiderül, ez körülbelül mindegy is, hiszen valódi, alapvető változás ettől a programtól ugyanúgy nem várható, mint az eddigi kormányzati kezdeményezésektől. 1994 óta van 4-4,5 millió munkavállaló, ezen érdemben változtatni soha senki nem is tudott. Amióta -- mutat rá Szalai Júlia -- a szociális segélyezés rendszere levált a társadalombiztosításról, azóta nem is igen akart: miközben a társadalombiztosítás rendszere a gazdasággal együtt fejlődhet, erősödhet, addig a szociális segély az lényegében az abszolút létminimumon való fennmaradáshoz elég. Talpra állni -- hangzik az egyöntetű válasz egy hallgató kérdésre -- nem lehet a segélyből; különben is, a talpra álláshoz egészen másfajta megközelítés, másfajta segítség kellene.

Aki ma tartósan munkanélküli, és ráadásul valamilyen elmaradott régióban él, annak a munkavállalás (utazási költségek, étkezés stb.) olyan iszonyú terhekkel jár, amelyeket egyszerűen nem tud megfizetni és helyette nem is fizet meg senki. Az országon belüli mobilitást nyilván nem segíti azt sem, hogy ma -- informatikai problémák miatt -- mondjuk egy szabolcsi munkaügyi központnak körülbelül fogalma sincs arról, milyen álláslehetőségek lennének mondjuk Nyugat-Magyarországon. Marad hát a helyi, alkalmi munka; ha meg mégis van munkavállalói mobilitás, hát az javarészt ugyancsak a feketemunkához kötődik.

Hogy itt nem is elsősorban a társadalom áldozatvállaló képességén, hanem inkább az áldozatvállalási hajlandóságról van szó, azt jól mutatja, hogy a nyugdíjak például az infláción felül emelkedtek a rendszerváltás óta. Nem csak azért, mert a nyugdíjasok rétege egy elég masszív szavazói kört érint, hanem mert ez egy olyan kérdés, ami negyven év fölött nagyjából mindenkit foglalkoztat. A szegénységet viszont inkább a szőnyeg alá seperni szeretjük, eltüntetni, illetve sztereotípiákhoz kapcsolni: a legtöbben bele sem gondolunk, milyen hihetetlenül komplex és rengeteg energiát felemésztő stratégiákat kell annak alkalmaznia, aki mélyszegénységben él és így akar túlélni (ebben az életformában az egymásnak nyújtott alkalmi segítségeknek éppen olyan komoly szerepe van, mint például a szemét otthoni elégetésének vagy az étkezés megszervezésének). Aki pedig azt gondolja, hogy a társadalom egyes rétegei "rászoktak" a segélyekre, és "kényelmesen élnek" az adónkból, annak Lukács György némi gyors számolgatást ajánl. Egy tartósan munkanélküli szülőkből álló, három gyerekes család naponta és fejenként 700 forintból él; ez a napi 3-4 dollárnak megfelelő összeg még a nemzetközi szociális sztenderdek szerint is szegénységnek minősül.

A szegénységet az is rontja, hogy a segélyezések nagyon kevéssé normatívak, lényegében az önkormányzat egyedi döntéséhez van kötve, hogy kit támogat és kit nem. Például az Út a munkába program is, miközben valódi megoldást nem jelent, hiszen továbbra is az önkormányzat egyéni kezdeményezőkészségéhez kapcsolja, hogy a közmunkát mennyire képes értelmesen kihasználni, azt is lehetővé teszi, hogy az önkormányzatok bizonyos magatartási normákhoz kössék a segély kiutalását. 

Elég sok elgondolkodtató dolog elhangzik tehát a beszélgetésen -- nagy kár, hogy gyakorlatilag minden az előadókon múlik a szervezők körülbelül semmivel sem segítettek rá a sikerre. Az előadás eleve 35 perces késéssel indult, az előadókat nem mutatta be senki. Mivel a beszélgetésben többször is elhangzott, mennyire nem vagyunk tisztában az alapvető tényekkel, talán valaki felvállalhatott volna egy rövid prezentációt, amiben részben informálja a hallgatóságot, részben megadja a kerekasztal-beszélgetés alaphangját. Ami így talán kevésbé lett volna spontán és talán jobban emlékeztetett volna egy vitára. Érdemi felvetések, igazán érdekes felvetések így kizárólag a közönségből érkeztek -- ami egyrészt nyilván örvendetes, másrészt nem az, amire egy rendezvényt építeni érdemes.

A következő, október 20-i előadáson a cigányság rendszerváltás utáni helyzetéről lesz szó.

Sokan azt sem tudják, hogyan kell feljutni a tetőre. Mások időnként rápillantanak ugyan az odavezető ajtóra, de az általában zárva van. Arra meg kevesen veszik a fáradságot, hogy utánajárjanak, hogyan lehetne kinyitni, egyáltalán, kinél van a kulcs. Valakinél pedig biztosan van.

Odafenn minden más értelmet nyer. Az utcák nem utcák többé, hanem hézagok a talajról felegyenesedő házak között. A horizont sokkal messzebb van, messzebbre ellátni. Ha körbenézünk, rögtön érzékeljük, hol vagyunk a városban. A Nap korábban kel és később nyugszik, és nincs eresz, ami alá az eső elől beállhatnánk. Mi látunk másokat, miközben mások nem látnak mindent. A szomszéd ház ablakában önkéntelenül is átpillantunk, mint ahogy azt is látjuk, ki kivel sétál az út túloldalán -- hogy a tetőről ki figyel bennünket, arról rendszerint nincs tudomásunk. Ha mégis meglátunk valakit odafenn, egyszerűen túl távolinak érezzük ahhoz, hogy felismerjük. 

Magányos hely a tető. Hónapszám nem jár erre senki, csak a madarak. Az antennák, kémények teljesen esetlegesen vannak elszórva, az előbbiek sokszor ideiglenesnek ható módon rögzítve. Nincs is szükség többre, hiszen senki nem fog megbotlani a kígyózó drótokban.

hűvös napkelte
fenn a tetőn
meleg fény a hajadon

Belépek a hatalmas terembe, és egy férfi ül velem szemben a földön; valami lóg ki a szájából. Bábu, persze, de ahányszor átmegyek a termen, mindig sikerül átvernie. 

Markus Schinwald szinte összes munkája így működik. Első pillantásra nem is nyilvánvaló, hogy abban, amit látunk, mi az abszurd; majdnem normális a dolog, aztán második pillantásra már látszik, hogy a normálishoz köze nincs az egésznek. Klasszikus festményportrék, az arcokon drótvázakkal, letakart fejekkel; rosszul összerakott bútorok, bábuk.

A bemutatott (dicséretesen rövid, tehát nem az más kiállításon simán előforduló negyben-ötven perces opuszok) filmek is hasonló elvre épülnek; hagyományos jelenetekből építkeznek és ezekből áll össze valami döbbenetesen abszurd.

A tágabb értelemben vett test (a tárgyak formája is ide tartozik) szinte minden mű középpontjában ott van; a megszokott konfigurációk átrendezése, egymáshoz nem illő elemek összekombinálása a kulcsa a bemutatott munkák többségének.

Kilépve a Műcsarnokból, minden furcsán hétköznapi.

Markus Schinwald: Zsebtörténet
Műcsarnok, 2009. szeptember 30 - 2009. november 08.