(Még több kép: Indafotó album)

A Rükverc fesztivál ötlete elsőre elég ambíciózusnak tűnik: ingyenes rendezvénysorozat a rendszerváltás következményeinek áttekintéséről. Tekintettel arra, hogy a szervező az ELTE TÁTK Politikatudományi- és Nemzetközi tanulmányok Intézetének Tudományos Diákköri Tanácsa, az ember nyugodtan bízik abban, hogy végre más szemszögből látja majd egy kicsit a dolgokat, sikerül kilépni a már megszokott sablonok közül.

Az október 6-i (második) alkalom a szegénységről szólt: elsősorban a rendszerváltás után elszegényedett, és azóta is tartós szegénységben, állandó munka nélkül élő emberekről. Részben a mélyszegénységben élőkről (messze nem csak cigányokról), részben a lassan lecsúszó alsó középosztályról, amely minden erejével kapaszkodik a régi életszínvonalába és próbálja magát elhatárolni a mélyszegény rétegektől.

A kerekasztal-beszélgetés három résztvevője -- a moderátor M. László Ferenc, Szalai Júlia és Lukács György --  beszélgetése egy kifejezetten aktuálpolitikai felütéssel, a kormány Út a munkához programjának értékelésével indít, de mint elég hamarosan kiderül, ez körülbelül mindegy is, hiszen valódi, alapvető változás ettől a programtól ugyanúgy nem várható, mint az eddigi kormányzati kezdeményezésektől. 1994 óta van 4-4,5 millió munkavállaló, ezen érdemben változtatni soha senki nem is tudott. Amióta -- mutat rá Szalai Júlia -- a szociális segélyezés rendszere levált a társadalombiztosításról, azóta nem is igen akart: miközben a társadalombiztosítás rendszere a gazdasággal együtt fejlődhet, erősödhet, addig a szociális segély az lényegében az abszolút létminimumon való fennmaradáshoz elég. Talpra állni -- hangzik az egyöntetű válasz egy hallgató kérdésre -- nem lehet a segélyből; különben is, a talpra álláshoz egészen másfajta megközelítés, másfajta segítség kellene.

Aki ma tartósan munkanélküli, és ráadásul valamilyen elmaradott régióban él, annak a munkavállalás (utazási költségek, étkezés stb.) olyan iszonyú terhekkel jár, amelyeket egyszerűen nem tud megfizetni és helyette nem is fizet meg senki. Az országon belüli mobilitást nyilván nem segíti azt sem, hogy ma -- informatikai problémák miatt -- mondjuk egy szabolcsi munkaügyi központnak körülbelül fogalma sincs arról, milyen álláslehetőségek lennének mondjuk Nyugat-Magyarországon. Marad hát a helyi, alkalmi munka; ha meg mégis van munkavállalói mobilitás, hát az javarészt ugyancsak a feketemunkához kötődik.

Hogy itt nem is elsősorban a társadalom áldozatvállaló képességén, hanem inkább az áldozatvállalási hajlandóságról van szó, azt jól mutatja, hogy a nyugdíjak például az infláción felül emelkedtek a rendszerváltás óta. Nem csak azért, mert a nyugdíjasok rétege egy elég masszív szavazói kört érint, hanem mert ez egy olyan kérdés, ami negyven év fölött nagyjából mindenkit foglalkoztat. A szegénységet viszont inkább a szőnyeg alá seperni szeretjük, eltüntetni, illetve sztereotípiákhoz kapcsolni: a legtöbben bele sem gondolunk, milyen hihetetlenül komplex és rengeteg energiát felemésztő stratégiákat kell annak alkalmaznia, aki mélyszegénységben él és így akar túlélni (ebben az életformában az egymásnak nyújtott alkalmi segítségeknek éppen olyan komoly szerepe van, mint például a szemét otthoni elégetésének vagy az étkezés megszervezésének). Aki pedig azt gondolja, hogy a társadalom egyes rétegei "rászoktak" a segélyekre, és "kényelmesen élnek" az adónkból, annak Lukács György némi gyors számolgatást ajánl. Egy tartósan munkanélküli szülőkből álló, három gyerekes család naponta és fejenként 700 forintból él; ez a napi 3-4 dollárnak megfelelő összeg még a nemzetközi szociális sztenderdek szerint is szegénységnek minősül.

A szegénységet az is rontja, hogy a segélyezések nagyon kevéssé normatívak, lényegében az önkormányzat egyedi döntéséhez van kötve, hogy kit támogat és kit nem. Például az Út a munkába program is, miközben valódi megoldást nem jelent, hiszen továbbra is az önkormányzat egyéni kezdeményezőkészségéhez kapcsolja, hogy a közmunkát mennyire képes értelmesen kihasználni, azt is lehetővé teszi, hogy az önkormányzatok bizonyos magatartási normákhoz kössék a segély kiutalását. 

Elég sok elgondolkodtató dolog elhangzik tehát a beszélgetésen -- nagy kár, hogy gyakorlatilag minden az előadókon múlik a szervezők körülbelül semmivel sem segítettek rá a sikerre. Az előadás eleve 35 perces késéssel indult, az előadókat nem mutatta be senki. Mivel a beszélgetésben többször is elhangzott, mennyire nem vagyunk tisztában az alapvető tényekkel, talán valaki felvállalhatott volna egy rövid prezentációt, amiben részben informálja a hallgatóságot, részben megadja a kerekasztal-beszélgetés alaphangját. Ami így talán kevésbé lett volna spontán és talán jobban emlékeztetett volna egy vitára. Érdemi felvetések, igazán érdekes felvetések így kizárólag a közönségből érkeztek -- ami egyrészt nyilván örvendetes, másrészt nem az, amire egy rendezvényt építeni érdemes.

A következő, október 20-i előadáson a cigányság rendszerváltás utáni helyzetéről lesz szó.

Sokan azt sem tudják, hogyan kell feljutni a tetőre. Mások időnként rápillantanak ugyan az odavezető ajtóra, de az általában zárva van. Arra meg kevesen veszik a fáradságot, hogy utánajárjanak, hogyan lehetne kinyitni, egyáltalán, kinél van a kulcs. Valakinél pedig biztosan van.

Odafenn minden más értelmet nyer. Az utcák nem utcák többé, hanem hézagok a talajról felegyenesedő házak között. A horizont sokkal messzebb van, messzebbre ellátni. Ha körbenézünk, rögtön érzékeljük, hol vagyunk a városban. A Nap korábban kel és később nyugszik, és nincs eresz, ami alá az eső elől beállhatnánk. Mi látunk másokat, miközben mások nem látnak mindent. A szomszéd ház ablakában önkéntelenül is átpillantunk, mint ahogy azt is látjuk, ki kivel sétál az út túloldalán -- hogy a tetőről ki figyel bennünket, arról rendszerint nincs tudomásunk. Ha mégis meglátunk valakit odafenn, egyszerűen túl távolinak érezzük ahhoz, hogy felismerjük. 

Magányos hely a tető. Hónapszám nem jár erre senki, csak a madarak. Az antennák, kémények teljesen esetlegesen vannak elszórva, az előbbiek sokszor ideiglenesnek ható módon rögzítve. Nincs is szükség többre, hiszen senki nem fog megbotlani a kígyózó drótokban.

hűvös napkelte
fenn a tetőn
meleg fény a hajadon

Belépek a hatalmas terembe, és egy férfi ül velem szemben a földön; valami lóg ki a szájából. Bábu, persze, de ahányszor átmegyek a termen, mindig sikerül átvernie. 

Markus Schinwald szinte összes munkája így működik. Első pillantásra nem is nyilvánvaló, hogy abban, amit látunk, mi az abszurd; majdnem normális a dolog, aztán második pillantásra már látszik, hogy a normálishoz köze nincs az egésznek. Klasszikus festményportrék, az arcokon drótvázakkal, letakart fejekkel; rosszul összerakott bútorok, bábuk.

A bemutatott (dicséretesen rövid, tehát nem az más kiállításon simán előforduló negyben-ötven perces opuszok) filmek is hasonló elvre épülnek; hagyományos jelenetekből építkeznek és ezekből áll össze valami döbbenetesen abszurd.

A tágabb értelemben vett test (a tárgyak formája is ide tartozik) szinte minden mű középpontjában ott van; a megszokott konfigurációk átrendezése, egymáshoz nem illő elemek összekombinálása a kulcsa a bemutatott munkák többségének.

Kilépve a Műcsarnokból, minden furcsán hétköznapi.

Markus Schinwald: Zsebtörténet
Műcsarnok, 2009. szeptember 30 - 2009. november 08.

Aki ismeri a Hopp Ferenc Múzeumot, az aligha számít gigantikus tárlatra. A névadó villájában berendezett kis kiállítótermekbe nem fér el túl sok minden; ugyanakkor a kiállítások berendezőinek rendszerint különösen jó vénája van a hangulat megteremtésére. Ez most is így van. A november 30-ig megtekinthető kiállítás annyiban tekinthető rendhagyónak hogy a kiállítási anyag elsődleges célja ezúttal elsősorban magának a gyűjtőnek a bemutatása.

Hopp Ferenc a XIX. század végén, illetve a XX. század elején látogatott el többször is Ázsiába. Számomra mindenképpen meglepetésként szolgált, hogy abszolút laikusként gyűjtötte a tárgyakat, és elsősorban kifejezetten a külföldieknek szánt anyagokat vásárolt. Persze (és a falon olvasható információs anyagokból ez is remekül kiderül) egészen mások voltak az utazás feltételei. Ázsiába eljutni sem volt kis vállalkozás, de a helyi utazások is jóval nagyobb erőfeszítést követeltek az érdeklődőtől. Az ember a levelezését csak több hónapos késéssel kapta meg, simán előfordulhatott, hogy a hajót, amivel tovább tervezett utazni, napokra karanténba zárták, a gyűjtés pedig óriási anyagi áldozatokat követelt. 

A kiállított anyag pontosan ezt az Ázsiát mutatja be: az európai utazóknak mutatott és előkészített Ázsiát, amelyet jó pénzért akár meg is lehetett vásárolni. Mindezt remekül egészítik ki Hopp Ferenc levelei, amelyet színészi tolmácsolásban, hangfelvételről hallgathatunk meg. Ezekből is kiderül: Hopp Ferenc nem egy száz évvel ezelőtti Kőrösi Csoma Sándor volt, nem egy, érdeklődését tudományos mélységgel ismerő professzor, csak egy jómódú és jó szándékú laikus, aki igyekezett magát szép dolgokkal és maradandó emlékekkel körülvenni.

(Album a kiállításról)

Sűrű, szürke homály borít odakint mindent. Régi karórám szerint fél hat is elmúlt már, ideje felkelnem. Csendben készülődök a sötét szobában, miközben arra gondolok: talán ez az első köd ebben az évben.

Eszembe jutnak a reggelek, amikor a parkon át az iskolába tartva játszadottam a ködben. A fák törzsei, a fű nedvesek voltak, a kezem is saras lett a bottól, amit felmarkoltam. Nem az úton vágtam át a többsávos főútig, amelynek túlsó oldalán várt rám az iskola félig sárga, félig téglabarna tömbje, hanem a bokrok között osontam. Rendszerint katonát játszottam, aki a hajnali ködöt kihasználva surran át az ellenséges vonalakon.

Hasonló érzés kerített hatalmába, amikor majd két évtizeddel később, az egyetemre tartva a folyó felett kapott el bennünket a reggeli köd. A villamos ablakából nem látszott semmi a híd korlátján túl. Még jobb volt, amikor gyalog mentem át a hídon, és onnan néztem a fehérségen átguruló villamos meleg fényeit.

Ma már egyetemre sem járok, és mire beérek a városba, alighanem fel is oszlik ez az első köd. A metróig azért más útvonalon megyek, a házak közötti, vékony ösvényeken. Egy két olyan helyet is felfedezek, ahol soha nem jártam még. Ahogy csendben lépkedek a házak között, ismét gyereknek érzem magam.

Szeptember reggel
csak egy világít
a szürke falak ablakaiból

(Album)

Rögtön volt egy rossz érzésem, amikor láttam, hogy két tévén is megy a Comedy Central, ráadásul irgalmatlan hangerővel. A helyiség sokkal sivárabb, mint amilyennek kívülről kinézett, a kaják ránézésre még bizalomgerjesztőek. Visszatekintve persze tudom, hogy a belsőépítészeti design kiütéssel győzött a konyha felett.

Na persze nem gondolom, hogy a kínai gyorséttermet a vörös-aranyra festett bakelitsárkányok és a polietilén borítású műlamionok teszik, mint ahogy azt sem várom, hogy műkínai zene cincogjon, miközben eszem. A helyzet igazából az, hogy van egy bizonyos udvarias alapállás, aminek hiánya bombabiztosan jelzi, hogy a kínai gyorskajálda tulajdonosa immáron nagy ívben tesz a vendégeire. Vannak, akik ideszoktak akárhogy eléjük lehet lapátolni akármit.

A mikorsütőt is a kilencvenes években vehette valamikor, most már kábé csak annyi melegítésre képes, amennyire a beépített villanykörte, kicsit még zúg hozzá, azt annyi, minden hideg. A leves még csak elmegy, bár az erős-savanyú igazából forrón jó, a Nyolc Kincs mártásos csirke már túl zsíros (???), és egy kicsit már túl sok a hazai hozzávaló. Főleg a főtt, darabolt kábposztalevél, amit mindenhol előszeretettel használnak távol-keleti szószok "dúsítására". A szezámmagos csirke nem is tésztába van burkolva; mintha karamellás zsír lenne rásütve.

Kukorica a tojásos rizsben? Azt hiszem, a legjobban ez fáj.

Egy mondatban: Inkább egyél gyrost tíz méterrel arrébb!

(Kínai étterem, IX. Ferenc körút 10., a négyeshatos Mester utcai megállójával szemben.)